Szerzőink több cikkben járták körül a közösségi média és a társadalmi párbeszéd összetett témakörét. A Twitter moderátori szerepétől a Facebook önszabályozó testületén át a fogyasztók és a reklámozók befolyásoló hatását is vizsgálják nemzetközi áttekintések és hazai esettanulmányok segítségével.
Török Bernát a közösségi média nyilvánosságformáló szerepével foglalkozik. Donald Trump Twitter posztjainak automatizált szabályozása kapcsán felmerül annak a kérdése, hogy létrejöhet-e egyensúly a moderátori beavatkozások, a felhasználók védelme az álhírekkel és gyűlöletbeszéddel szemben és a szólásszabadság között. A közösségi médiaplatform nem pusztán a közlésre bárkinek lehetőséget nyújtó új technikai felület, ez esetben mintha kifejezetten a másik sarokban található működési modellhez, a tartalmat szorosan kontrolláló hagyományos szerkesztőséghez került volna közel. Az európai alkotmányjogi gondolkodásnak (szemben az amerikai hagyománnyal) jó ideje része, hogy néhány jól körülhatárolható esetben, amikor is magánszereplők kerülnek mások alapjogainak érvényesülését jelentő mértékben befolyásoló helyzetbe, az alkotmányos értékek velük szemben is követelményeket állítanak. A mi esetünkben most éppen erről van szó. A közbeszédre komoly hatással lévő egy-két, sok országban pedig egyetlen közösségi médiaplatform moderálási mozgástere nem terjedhet odáig, hogy tartalmilag befolyásolja, irányítsa közügyeink vitáját. Minél beljebb vagyunk a társadalmi párbeszédnek ebben a szűkebb szférájában, annál inkább szemben áll a platformok nyilvánosságbeli szerepével, hogy beavatkozzanak. A szerző a sajtó szerepének növekedését emeli ki a nyilvánosság tájékoztatásában.
Nádori Péter a Facebook szabályozásának hazai felhasználókra gyakorolt hatását vizsgálta a különböző letiltásokon keresztül. Kutatóintézetünk kérdőíves kutatásának reprezentatív adataira alapozva bemutatja, hogy az összes hazai Facebookozó 10,1%-a számolt be arról, hogy előfordult már vele: egy bejegyzését törölte a Facebook, vagy egy időre letiltották a szolgáltatás használatáról. A különböző iskolai végzettségű szegmensek között az érettségivel igen, de diplomával nem rendelkező felnőttek körében a legalacsonyabb az érintettek aránya (5,8%), míg a legfeljebb nyolc általánost végzettek körében a legmagasabb (14,7%). Az érintett felhasználók 36,5%-a számolt be arról, hogy fellebbezett a moderálási döntésekkel szemben a Facebooknál, vagyis kérte fiókja, illetve a törölt tartalom visszaállítását. Itt nagy az eltérés a nemek között: a férfiak 54,8%-a fordult ilyen ügyben a szolgáltatóhoz, a nőknél az arány 18,8%. A fellebbező felhasználók (itt természetesen a reprezentatív mintán belül már kis elemszámra vonatkoznak az adatok) 43,5%-a úgy emlékezett, hogy semmilyen választ nem kapott a felszólamlására. 30,4% esetében viszont feloldották a profil tiltását, illetve a tartalom törlését.
Sorbán Kinga másik irányból, a bevételi források képviselőinek befolyásoló hatásáról írt. 2020 júniusának végén amerikai civil jogvédő csoportok és szervezetek a #StopHateForProfit kampány keretében felhívták a hirdetési piac szereplőit arra, hogy függesszék fel a hirdetéseiket a Facebookon addig, ameddig a platform nem mutat hajlandóságot arra, hogy adekvát módon kezelje a gyűlöletbeszéddel, az erőszakra uszítással és a félretájékoztatással kapcsolatos problémákat. A kampányhoz több mint 100 vállalkozás csatlakozott; olyan cégek vonták vissza a hirdetéseiket a platformról, mint az Unilever, a Verzion, a Starbucks és a Coca-Cola. A szerző megállapítja, hogy a legtöbb hirdető a márkavédelem, a branding miatt csatlakozott a mozgalomhoz, és bár az etikai szempontoknak, a társadalmi felelősségvállalásnak lehet piaci befolyásoló hatásuk, a bojkotthoz való csatlakozás inkább a fogyasztóhoz szól, semmint a Facebookhoz. A Facebooknak a fogyasztók körében nincsen helyettesítője. Úgy tűnik tehát, hogy nem csak versenyjogi szempontból igaz az, hogy a Facebook túl nagy ahhoz, hogy veszítsen, mivel nemcsak az állami szankciók, hanem a hirdetők és a társadalom nyomásgyakorlása is kevés a változás eléréséhez.
Szikora Tamás a 2020 májusában bevezetett, a platformon megjelenő tartalmak feletti felügyeletet ellátó testület működéséről ír. A testület működését alapvetően két dokumentum alapozza meg: egyfelől a struktúráját, felhatalmazását, jogkörét alapjaiban meghatározó, praktikusan mintegy alapokmányként szolgáló charta, illetve a tényleges működést, az egyes eljárások menetét is részleteiben rendező szabályzat. Sokkal inkább érinti a testület tevékenységének valódi eredményességét, hatékonyságát az általuk elbírált ügyek köre, amelyekben a moderátorok döntései feletti végső szót kimondják. Jelen állapotában a felhatalmazás alapján „mindössze” akkor fordulhatnak a felhasználók (vagy akár maga a vállalat is) a testülethez, amennyiben egyes tartalmak eltávolítását sérelmezik, illetve a későbbiekben a megjelent (és sérelmesnek tartott) tartalmak eltávolítását kezdeményezhetik. A jövőben az eljárás terjedelme bővülni fog, ugyanakkor a jelenlegi szabályzat értelmében bizonyos technikai és/vagy jogi akadályok a testület jogkörének korlátját képezik, így nem járnak el meghatározott tartalomtípusok (pl. spamek), jogi kérdések (pl. szellemi alkotások), valamint szolgáltatások (pl. WhatsApp) tekintetében. A testület léte abban a tekintetben nem jelent újítást, hogy az államok továbbra is a szolgáltatókra bízzák annak megoldását, hogy egyes tartalom- és jogsértéstípusok tekintetében maguk járjanak el és döntsenek. Az újítást az hozza, hogy ezt követően már konkrét, szakértelemmel bíró személyeket is fogunk látni a (nyilvánosságra hozott) döntések mögött. Ez mindenképpen szolgálni fogja a sokszor hiányolt átláthatóságot, és vélhetően a kiszámítható „jogalkalmazás” terén is előrelépést fog eredményezni.